2012. február 7., kedd

Japán erdélyi szemmel (12)


Vendégszeretet - Új szomszéd 

Marhanézés egy japán farmon - városiaknak szenzáció
A japán tudvalevőleg vendégszerető ember, viszont nem fogad vendégeket! Vagy csak nagyon ritkán. Ezt nem fukarságból teszi, hanem mert a japán lakások többsége - eltekintve a nagy falusi házaktól - teljesen alkalmatlan a vendégfogadásra. Minden túlságosan szűkre méretezett. A családfő szobája félig iroda, félig könyvtár, a családi hálószoba tabu, a nappaliban nincs hely, mert tele van zsúfolva, s marad a gyerekszoba, ahonnan a gyerek áthurcolkodik aludni a szüleihez, ha netán külföldi vendég érkezik. A konyha annyira szűkre szabott, hogy a család se tud egyszerre megvacsorázni benne.

A japán ember, ha vendége érkezik, legyen az külföldi barát vagy akár rokon a szomszéd városból, a legszívesebben úgy oldja meg a vendéglátás gondját, hogy elviszi a vendégét egy étterembe étkezni és egy szállodába aludni. Ha nagyobb társaságról van szó, akkor a házigazda egy teaházba vagy egy étterembe invitálja vendégeit. Majd, ahogy kezd késő lenni, feltűnés nélkül rendezi a számlát, gondoskodik tartalék italokról és szép csendesen lelép. Így ad lehetőséget a vendégeinek, hogy addig maradhassanak, ameddig csak nekik jólesik. Így nem kerül senki sem kényelmetlen helyzetbe, mint otthon, a családi környezetben, ha a vendég igencsak belemelegedik a beszélgetésbe és túl hosszúra nyújtja a látogatását, nem törődve azzal, hogy talán a háziak már lepihennének.

Egyébként igen nagy megtiszteltetés, ha egy japán vendégül fogad egy külföldit, és meghívja a házába. Ha pedig megosztja vele az ételét és italát és fekhelyet is biztosít számára, akkor igen nagyra becsüli a vendéget, már-már családtagnak tekinti.

Ha valaki új lakásba költözik, akkor köteles a tőszomszédait meglátogatni, és megajándékozni őket. Ez az ajándék majdnem minden esetben ízlésesen csomagolt sütemény. Az ajándék átnyújtása közben kérjük a szomszédot, hogy fogadjon barátságába és jóindulatába mint új lakót. Ez nem jelenti azt, hogy most már barátok lettünk és éjjel-nappal átjárhatunk egymáshoz; Japánban egyáltalán nem szokás a szomszédolás. És erre nem is igen jutna ideje senkinek a reggeltől estig tartó munka miatt.

Én sem ismertem a szomszédaimat, nem volt időm találkozni velük. Ha éjjel megérkezett egy autó és leparkolt, akkor tudtam, hogy az első emeleten a legutolsó lakó jött meg, ha motorbicikli berregett, akkor a földszinti lakót azonosítottam. Fölöttem egy néger orvos lakott, akivel minden fél évben találkoztam és beszélgettem is tíz perc erejéig. Nagyon örvendett, hogy én őt mint kenyai polgárt kiszuaheli nyelven szólítottam meg.

(Néha elég pocsék érzés volt, hogy az ember még a szomszédait sem ismerheti, és nem barátkozhat velük, mert mindenki fut a pénze után és senkinek sincs ideje másra.)

A szomszéd köszöntésének a szokása a beköltözés napján régi középkori maradvány a sógunátus idejéből. A szigorú rendeletek szerint annak idején öt egymás mellett lakó család kölcsönösen figyelt egymásra, és felelt egymásért. Ha valaki gyanús dolgot művelt, a legközelebbi szomszéd azonnal jelentette a hatóságnak, de az is előfordult, hogy egy miatt mind az öt család bűnhődött.

Ez a rendszer nagyon jól bevált egészen a második világháborúig.

Életbevágó közmondás: ki korán kel, aranyat lel 

Ezt a mondást akár örök érvényűnek is lehetne értelmezni Japánban, mert személyesen 16 alkalommal találtam aranyat, ezüstöt, gyöngyöt és féldrágaköveket az utcán. Igaz, hogy az ékszereket az autók eléggé megrongálták, és csak mint tört aranyat tudtam értékesíteni, de azért ez is valami.

Pénzt is lehet találni az utcán, jobbára érméket. Mivelhogy rengeteget karikáztam minden nap, nem került nagy fáradságomba, hogy éles szemmel észrevegyem, ha az úttesten valami csillog. A levélbélyegre való így majdnem minden nap kikerült.

Sokat gondolkoztam azon, hogy miként kerülhet az útra ennyi pénz, de nem tudtam elfogadható magyarázatot találni: a motoros fiatalok zsebéből szóródhatott ki, netán olyan gazdag üzletemberek dobták el, akik nem akartak a tárcájukban cipelni holmi majdnem értéktelen érméket, mint például az egy jenest, vagy az öt jenest.

A gyorséttermekben gyakran láttam, hogy a kasszánál fizetés után egyes vendégek a tárcájukban lévő összes aprópénzt az 50 jenesen alul beletették egy, a pulton elhelyezett üvegbe vagy műanyag dobozba.
Akárhogyan legyen is a dolog, nekem jól fogott a talált pénz. Két vagy három alkalommal előfordult az is, hogy útban hazafelé a szórakozó-negyedeken keresztül bankjegyeket is találtam. Talán részegek szórhatták el.

Megfigyeltem, hogy a japánok nem nyúlnak az ilyen földön heverő pénz után, akármekkora címletben is legyen, annyira tiszteletben tartják a más tulajdonát.

Virágvadászaton 

Nagojában hagyomány, hogy egy étterem megnyitásakor az első nap rengeteg virágot raknak ki az étterem elé nagy kosarakban. Ezek nem egyszerű mezei burjánok, hanem a legdrágább és a legjobb virágüzletekben vásárolt, különösen szép virágok.

Több ezer virág sorakozik a kosarakban lévő, vízzel átitatott speciális szivacsokba beállítva, valóságos virágerdő. Egy kosárban annyi van, amennyit 2-3 felnőtt ember ölben képes elvinni. Az étterem megnyitását követő ceremónia után ezeket a több ezer dollárba kerülő virágokat a megnyitóra összegyűlt közönség, a kíváncsiskodók és a járókelők bátran hazavihetik, anélkül, hogy egy fityinget is fizetnének érte. Főleg a nyugdíjas öregasszonyokból álló csoportok bizonyulnak nagy virágvadásznak - valósággal illatra mennek - és már kora reggel óta kerülgetik a virágkosarakat. Egy ilyen virágéhes női csoport után alig marad valami a kosarakban.

A játékszabályokat mindenki betartja: a személyzet, miután végzett a kosarak elkészítésével, azokat minden őrizet nélkül hagyja, hiszen tudják, hogy senki el nem vesz semmit. Csak a ceremónia után szabad megrohamozni a kosarakat.

Ez a különös és számunkra kissé érthetetlen szokás Japánban nagyon természetesnek számít. Az új étterem a virágokkal szeretné felhívni magára a figyelmet, és ezáltal kéri, hogy a jövendőbeli vendégek fogadják jóindulatukba, térjenek be gyakran és fogyasszanak minél többet.

Az étterem tulajdonosa szerint jó jelnek számít, ha az odalátogatók szívesen fogadják a virágokat, és derekasan kifosztják a kosarakat. Minél gyorsabban fogynak el a virágok, annál nagyobb a tulajdonos és a személyzet öröme, hiszen ezek az emberek így érdeklődést mutatnak az új étterem iránt.

A baj ott szokott kezdődni, ha senki sem hajlandó hazavinni a virágokat. Amennyiben egész nap ott fonnyadoznak a kosarakban, egész biztos, hogy hamarosan be lehet zárni a boltot, mert a nagyközönség egyszerűen nem akarja tudomásul venni az új étterem létezését, tehát az indító reklámhadjárat meghiúsult. Magam is tanúja voltam egyszer, amikor egy frissen nyitott kis étterem nem egészen két hét alatt már húzta is le a rolót, mert egyszerűen nem tudott betörni a piacra.

Falun - Mezőgazdasági érdekességek

Amikor időm engedte, kedvtelésből elkarikáztam a Nagoja körüli falvakba milátni. A sok beton és felhőkarcoló után jólesett egy kis zöldben járni, rizsföldeket, bambuszerdőt, édeskrumpliültetvényt és gyümölcsfákat nézegetni.

Egyszer, nézelődés közben megcsapta az orromat az istállószag és örvendezve elindultam, hogy felkutassam, hol is lehetnek az állatok, mert a takaros házak között semmi sem utalt farm jelenlétére. Végül egy parasztház udvarán rábukkantam az istállóra, és a háziaktól engedélyt kértem, hogy megnézhessem a teheneket. Egy kicsit furcsán néztek rám, mert eddig külföldi nem érdeklődött állataik iránt.

A falusi ember sokkal közvetlenebb, barátkozóbb és segítőkészebb a városinál, s így van ez Japánban is. A tulajdonossal, egy 80 éves öreggel beszédbe elegyedtem, és az állattartás nehézségeit osztottuk-szoroztuk, no meg a tej árát. Az öreg egészen más szemmel kezdett rám nézni, amikor megemlítettem neki, hogy gyermekkoromban hasonló környezetben vakációztam, és konyítok valamicskét a dolgokhoz. Még a házába is behívott és teával kínált. Sokat beszélgettünk az osztrák-magyar monarchiáról és a Horthy kormányról. Az öregnek meglepően friss információi voltak Magyarországról...

Gazdaságában nem volt több 15 tehénnél, de ezeket sosem hajtották ki a legelőre. A takarmányt mindig az istállóban kapták, az öreg néha kiengedte őket a ház mögötti rövid kifutóra. De tisztaság volt mindenütt és minden munkát gépesítettek.

Ugyanitt meglátogattam egy másik tehenészt, akinek a fiával kerültem jó barátságba. Sokat jártam hozzájuk, mert a tehenésznek szép díszponty-tenyészete volt és szívesen hallgattam az öreget, amint magyarázott a halakról és tenyésztésük minden csínjáról-bínjáról. Egyszer láttam, hogy az öreg hordta ki a trágyát az istállóból és a fia, aki hivatalnok volt a városban, csak szemlélte tétlenül. Meg is kérdeztem, nem lenne jó, ha segítenénk? Erre ő azt válaszolta, hogy ne mozduljak, mert ez az öregnek a hobbija. Elég furcsán hatott, hogy a fiút csak ennyire érdeklik az otthoni dolgok.

Biciklizés közben, amint áthajtottam Nagoja egyik-másik félreesőbb kerületén, sokszor érintettem gyümölcsösöket, mandarin-, kivi és fügeültetvényeket. Amikor meg a Zacco Plattypus étteremben dolgoztam, arrafelé menet át kellett karikáznom két falucskán. Látnivaló elég akadt.




Nagyon érdekesnek találtam például, hogy a japánok az alma- vagy barackfákon a virágból épphogy csak kifejlődött termést, a bingyó gyümölcsöt egyenként becsomagolják vékony papírzacskókba. Messziről a fák úgy néznek ki, mintha fel lennének öltözve fehérbe. E "díszítés" célja, hogy a gyümölcsöt megvédjék a rovaroktól és a madaraktól, de az is lehet, hogy a papírzsacskóban az üvegházhatáshoz hasonló körülmények hatására gyorsabban érik és édesebb lesz a gyümölcs.

Másik érdekesség, hogy a hagymaágyások be voltak borítva fekete fóliával több tucat négyzetméteren át. A hagymának lyukak voltak hagyva, s azokon keresztül valamennyi növény ki volt bújtatva, így serkentették gyorsabb növésre. A nap melege ugyanis felmelegíti a fekete fóliát és alatta a földet.

Egy szőlőültetvénynél a központi szőlőtőkét kisebb gyümölcsfa módjára megnövesztették és az indákat mindenféle irányba drótokkal vezették el. Az egész szőlős hálókkal volt bekerítve, hogy se alulról, se felülről semmilyen állat be ne tudjon menni és ne okozzon kárt.

Eleinte furcsa volt mindenütt egzotikus gyümölcsöket látni, a banán, a kivi, a füge és különféle mandarinok úgy nőttek mindenütt, mint valami botanikus kertben. Úton-útfélen ültetvényekbe botlottam. Ahol én laktam, a kertben meg a ház előtt szintén mandarinfák és mindenféle díszfák nőttek. Volt egy babérfa is, de ezzel melléfogtam, mert a zölden leszedett levele nem vált be a levesben.

A japánok nemrégiben kikísérleteztek egy új datolyaszilva- és görögdinnyefajtát. Abban térnek el a hagyományostól, hogy nincsenek magvaik, tehát könnyebb őket fogyasztani.

A fügével kapcsolatban pedig érdekes, mondhatni korszakalkotó fölfedezést tettem: az ugyanis mesebeszéd, hogy Ádám fügefalevéllel takarta volna el kényes kis szerszámát, ugyanis fügeszüretelés közben éreznem kellett, hogy nem csak a levél szúr, hanem a belőle szivárgó ragacsos, fehér lé is hosszantartó, kellemetlen viszketést okoz.


A mese és a vicc világa 

Mukashi-mukashi, aru tokoro ni ojiisan to obaasan ga imashita. 

Hol volt, hol nem volt, még az Óperenciás tengeren is túl, volt egyszer egy öregember és egy öregasszony.
A japán mesék többsége a mukashi-mukashi, vagyis réges régen szavakkal kezdődnek, amelyeket úgy is fordíthatunk, hogy hol volt, hol nem volt. A mukashihanashi szó azt jelenti, hogy régi beszéd (mukashi - régi, hanashi - beszéd) és két kínai eredetű írásjellel írják.

Ki ne olvasta volna gyermekkorában az óriásretek történetét, amely akkorára nőtt, hogy az öregember csak az öregasszony, a kutya, a macska és az egér segítségével tudta kihúzni. Úgy gondolom, a mese valójában bennünk él, ott van a génjeinkben, csak fel kell fedezni, hiszen minden mesének valós magja van.
Japánban viszont ez a felfedezés egyre nehezebb. Az odalátogató turista a gyárakban dolgozó robotok, a síneken és az utakon káprázatos gyorsasággal tovaszáguldó járművek, a kirakatokban működő hifitornyok és videók látványára azt gondolja, hogy a gyermekkorában megálmodott meseországba csöppent. De ez nem mesevilág. A mese helyére a tömegkommunikációs eszközök léptek.

Itt még a beszélni sem tudó kisgyerek is naponta egy óra hosszat nézi a tévét, a három-öt év közötti korosztály ennek többszörösét tölti a képernyő előtt. Ha a gyermek bekapcsolta a készüléket, egészen biztosak lehetünk benne, hogy a számos csatorna valamelyikén éppen kedvenc robotjai vagy földönkívüli lényei ölik egymást rakásra. A különböző cégek egymással versenyeznek a legifjabbak agresszióéhségének kielégítéséért, és igyekeznek beléjük szuggerálni a lézerfegyverek, az űrhajók, a robotok, egyszóval a mindentudó technikák imádatát. A szörnyek és a robothősök kalandjai uralják a fiataloknak szánt videókínálatot is. A játékboltok pultjait és kirakatait ellepik a horrorfilmekbe illő figurák kicsinyített másai, a csodafegyverek, a műanyag robotöltözékek gyermekméretű változatai. A civilizációs szemét lassan háttérbe szorítja a hagyományos, pedagógiailag hasznos vagy esetleg a népi játékokat. A kiskorúak felborult értékrendjét még helyreállíthatná a gondos és szervezett nevelés, csak erőteljes koncepció kellene hozzá.
A gyermekjátékokban szinte sohasem bukkannak fel japán népmesei motívumok. A gyerekek sokkal otthonosabban mozognak az európai mesevilágban, mert az távolinak és különösnek tűnik számukra. A japán népmese hőseit elavultnak és értéktelennek találják.

A japán társadalom jelenleg a kulturális tudathasadás állapotában él. Az ebből fakadó bizonytalanságot igyekszik elkendőzni, a rendkívüli gazdasági növekedés és a világpiac rohamos meghódítása következtében egyre ragyogóbb Japán imágó mögé rejteni, de valójában komolyan aggódik a nemzeti hagyományainak sorvadása miatt.

A japán zászlaján lévő napkorongot valaha a dicső múlt és a tradíció hevítették. Ez a jelképes nap ma már nem a szigetország földjén kél föl, hanem valahol távolabb, talán az óceánból, valahol Amerika és Japán között. A mai japán mesét már nem az ősi hagyományok, a népmese szelíd, nyugodt, szorgalmas és kitartó életét hirdető szálai szövik át, hanem a modern, csillogó-villogó, a szédítő iramot követelő, bonyolult és automatizált világ pókhálói csúfítják el, háttérbe szorítva az igazi értékeket.

Külön téma a japánoknak a humorhoz fűződő furcsa viszonya. Nem mondható, hogy állandóan búskomorak lennének vagy nélkülöznének minden humorérzéket, de a hétköznapokban azt tapasztaltam, hogy nem értik az európai stílusú vicceket, amelyek valamilyen történethez kapcsolódnak. Ha elmeséljük nekik, hogy volt egyszer egy székely bácsi, és ezt meg azt csinálta, a történet alapos és illedelmes végighallgatása után megkérdik: a so desu ka? - ó, hát úgy? szóval tényleg azt történt? Nahát!

A japánok inkább tevékenység közben viccelődnek egymással, a poén egy pár szó vagy mondat után bármikor elcsattanhat. Szeretik kiforgatni a szavak igazi értelmét, pikáns magyarázattal értelmezni egy adott dolgot. Ha vidámak is, még nem láttam senkit sem fékeveszetten hahotázni, vagy más rovására derülni, csúfondároskodni. Nem ismertek náluk a skót vagy más népekkel, más népek hibáival, gyengeségeivel összefüggésbe hozható viccek. Ezért, ha Japánban vagyunk, tanuljunk meg japán módra viccelni, szellemeskedni anélkül, hogy valakit megbántanánk vele.

Jelzőlámpák, uniformisok, strandolás 

Az utcai jelzőlámpák Japánban mindig az útkereszteződések mögött villognak, s nem előttük, ahogy a legtöbb külföldi már megszokta saját országában. Sokak szerint ez elég bosszantó, de én úgy találtam, hogy mindez nagyon is jól van. Egyszerűen japánul van, tehát japánul kell közeledni hozzá, akkor megértjük. Amúgy a jelzőlámpák nagyszerűen működnek, sosem kell előttük tízperceket várakozni. A gyalogos átjáróknál madárcsicsergés jelzi a vakoknak, hogy biztonságosan átkelhetnek. Egyébként a zebráktól a metróbejáratokig és a buszmegállókig sárga kőből kirakott csík húzódik a járdán, megkönnyítve a tájékozódást. Az iskolák és az óvodák környéki gyalogátkelőknél egyenruhába öltözött felnőtt szolgálatos áll, aki sárga zászlóval vagy stoptáblával a kezében irányítja az átkelést.

Japánban a kék színre az ao, míg a zöldre a midori kifejezést használják.De előfordul, hogy a zöldnek is azt mondják, hogy ao, mert ez a szín mind a két szín kifejezésére használható. A közlekedési jelzőlámpáknál is azt mondják, hogy: ao desu, vagyis kék van, át lehet kelni.

Az egyenruha annyira elterjedt, hogy már az óvodában abba bújtatják a gyerekeket, ezzel jelezvén, hogy az illető belépett a közösségi életbe és elveszítette egyéniségének egy részét. Itt ugyanis nem a személyi érdek, hanem a közösség érdeke a fontos.

Az iskolákban is ugyanez a logika működik. Minden iskolának megvan a maga uniformisa, ez lehet egyszerű vagy drága; magániskola esetében jobb szabású és drágább az egyenruha, amely az angliai magániskolák divatját utánozza. A legtöbb gyereken mégis fekete vagy sötétkék színű egyenruhát lehet látni.
A lányok sötétkék rakott szoknyát és bő blúzt viselnek, matrózgallérral, a fiúk fekete nadrágot és fekete, aranyszínű gombos katonai szabású zubbonyt hordanak műanyag gallérral. Ehhez fényes ellenzőjű vasutassapkát kapnak.

(Az utcán járva-kelve, a sokféle diákegyenruha láttán azonnal meg lehet állapítani, hogy melyik diák milyen tanintézet tagja és a családja milyen anyagi körülmények között él...)

A gyáraknak és a hivataloknak is megvan a maguk uniformisa. Ez ellen nem lázadozik senki és valahol természetesnek könyvelik el, hogy munkaidő alatt egyenruhába kell bújni. Az alkalmazottak büszkén viselik a cég egyenruháját, számukra megtiszteltetés, hogy a céghez tartozhatnak, és tevékenységükkel öregbíthetik annak jó hírét és tekintélyét.

Ottlétem alatt két ízben is sikerült megfordulnom a tengerparton, azt is az egyik barátom jóvoltából, aki autóval kivitt a strandra. Sokat kellett gurulnunk, hogy kijussunk Nagoja és a körülötte lévő kisvárosok gyűrűjéből, és olyan tengerpartot találjunk, ahol nem járnak hajók és nem úszkálnak döglött cápák a vízben, mindenféle szeméttel együtt. Meg is érkeztünk annak rendje s módja szerint, de annyian voltak már a plázson, hogy alig találtunk helyet. Béreltünk napernyőt és egyéb kellékeket, de így is alig volt elviselhető a nagy meleg. A homok olyan forró volt, hogy mezítláb nem tudtam ráállni. Papucsban kellett a tengerig menjek. Láttam egy csupa csont-bőr öreget, aki mintha mi sem történt volna, csupasz bőrrel lefeküdt az izzó homokra és úgy sziesztázott több mint egy óra hosszat. Nem akartam hinni a szememnek!
A tenger nagyon élvezetes volt, és főleg nekem újdonság számba ment, mert itt, Japánban találkoztam először vele. A strand el volt kerítve nagy hálókkal és bójákkal a cápák ellen, és a motoros bárkák állandóan cirkáltak a part mentén. A cápaveszély itt egyáltalán nem lebecsülendő. A helybéliek beszélték, hogy egy úszni nem tudó férfi tehetetlenül kellett szemlélje, amint a csónakból kiesett kislányát a cápák széttépték. A családapát sokkos állapotban kórházba szállították és a rendőrség eljárást indított ellene. Nem mondom, ilyen történetek hallatán azért féltem egy kicsit a vízben, és a bójákig nem is mertem beúszni. Pechemre valami apró, miniatűr medúzák jól összecsipkedték a lábam és a combom: mintha csalán közé ugrottam volna, az egész lábam égett és megdagadt.

Karácsony, újév, ajándékok 

Mivel Japán nem keresztény ország, itt a Karácsony nem ünnep, hanem munkanap. Ebből kifolyólag, amíg Japánban tartózkodtam, hivatalosan leszoktam a Karácsonyról. Nem volt fadíszítés, díszvacsora, ajándékozás és így tovább. Teljesen normális munkanapra virradtam, amely a többi szokványos naphoz hasonlóan eseménytelenül telt el.

Azaz egyszer mégis történt valami.

Reggel, munkába menet hatalmasat karamboloztunk Nagoja és Toyoake városok között. Etienne vezetett, és összefutottunk egy, a mi sávunkba átjött teherautóval, amelynek meghibásodott a fékje. Az autónk tropára ment, mi megúsztuk az ijedtséggel.

Egyébként a Karácsonynak nincs hagyománya Japánban, csupán egy külföldről behozott és az utóbbi időben felfuttatott reklámfogásként kezelik. Az áruházak hatalmas reklámhadjáratokat indítanak ilyenkor és a tévé is állandóan azt próbálja bemagyarázni az embereknek, hogy Karácsony nélkül nem lehet élni és a Karácsonyt Japánban is meg kell ünnepelni.

Ez aztán úgy történik, hogy mindenki nagyokat iszik és elmegy az étterembe a barátnőjével. Amikor éttermekben dolgoztam, karácsonykor örökké jöttek a mulatni vágyó párok, sőt, olyan is volt, aki már júniusban asztalt foglalt decemberre.

Egyszer elhatároztuk, hogy Karácsony után pár nappal batyus partit rendezünk, amire meghívjuk japán és külföldi barátainkat. A parti össze is jött. Béreltünk egy iskolatermet asztalokkal és székekkel, ahová mindenki annak rendje s módja szerint meg is érkezett a sült pulykával, vörösboros szarvaspecsenyével, karácsonyi borral, pástétommal, gulyással meg mindenféle finomsággal, hogy csak a legjobbakat említsem. A parti azzal telt, hogy a külföldiek között nagy beszélgetés kezdődött angolul, németül vagy franciául tudó feleségek részvételével, a többi japán pedig ült összebújva az egyik sarokban görcsösen és megszeppenve, mert képtelenek voltak feloldódni és ismeretlen embereket elfogadni vagy megismerni egyedül, minden közvetítő segítsége nélkül.

A japán újév, az o shogatsu egyértelműen a legnagyobb japán ünnep. A cégek december 28. és január 3. között bezárnak, az utolsó munkanapon pedig sor kerül egy hatalmas cégbulira is, amelyen a munkaadó köszönetet mond az alkalmazottainak, ezek pedig kérik a tulaj további jóindulatát, és megígérik, hogy még szorgalmasabban fognak dolgozni.

Az év vége felé mindenki nagytakarításba kezd, készülődik az ünnepre. Az ajtóra kodamatsu-t akasztanak, ami nem egyéb, mint fenyőág, rizsszalmaköteg és néhány színes papírszalag kombinációja. Ezek a díszek a régi japán felfogás szerint arra valók, hogy jó szerencsét és békességet hozzanak a családnak és a házat megóvják a szerencsétlenségektől. Ez az időszak a nagy pihenések és a semmittevés ideje. Ilyenkor mindenki látogatóba megy a rokonsághoz, vendégeket fogad és élvezi a japán újévnek köszönhető ötnapos-egyhetes szabadságot.

December 31-én a család hagyományos tésztaételt (a hosszú életet jelképezi) fogyaszt, és ellátogat a családi templomba egy szerencsésebb évért imádkozni. A hagyományos újévi eledel az o sechi. Ez ízlésesen elrendezett hideg étel rákból, halból, zöldségekből, amelyeket szép, több emeletes, vörösre lakkozott dobozokból fogyasztanak. Mindegyik ételnek megvan a maga jelentése és mindegyikhez hiedelem társul (szerencse, pénz, hosszú élet stb.)

Nagy hagyománya van errefelé az ajándékozásnak is. A mindennapi élethez szorosan hozzátartoznak az ajándékok. Nem csak születésnap, esküvő vagy valamilyen évforduló alkalmából nyújthatjuk át figyelmességeinket, hanem például ha vacsorára vagyunk hivatalosak vagy ha valakit meglátogatunk. Ezt nem sokkal a belépés után kell átnyújtani, természetesen a kötelező meghajlás kíséretében. Ilyenkor az ajándékozó ezt mondja: „Kérlek, igen tisztelt barátom, fogadd el ezt az apróságot, egyben elnézésedet kérem, hogy ilyen szerény ajándékkal szolgálhatok!” Erre a házigazda azt szokta válaszolni: „Köszönöm az ajándékot, mindig ilyenre vágytam, kitüntetés ez számomra”. Az ajándékokat nem illik az adományozó előtt felbontani vagy sürgetni az ajándékozottat, hogy gyorsan bontsa ki. Aranyszabály, hogy egyik felet sem szabad zavarba hozni vagy megszégyeníteni.

Az ajándékok szerepe, hogy köszönetünket vagy tiszteletünket fejezzük ki általuk. A japánok még a legkisebb ajándékot is értékelik, főleg a nemzeti jellegű ajándékok állnak nagy becsben náluk. Magánál az ajándéknál sokszor fontosabb a szép és ízléses csomagolás. A japánok valóságos csomagolóművészek. Vannak külön iskolák, ahol csakis ezzel foglalkoznak.

Az ajándékot aztán mindig viszonozni illik és a viszontajándék rendszerint meg szokott egyezni az eredeti ajándék árával.

(Folytatjuk)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése